(I.)
AZ ELSŐ CSALÁDI ISTENTISZTELETÜNK
Most, hogy e sorok írásába kezdek, Isten iránti hálával emlékezem arra, hogy pontosan öt héttel ezelőtt megszületett fiam, Izsák. Érkezéséig olykor nehéz, de mégis gyönyörű kilenc hónapot élhettünk meg. Békében, csendben és Isten előtt naponta többször hálával megállva vártuk gyermekünk születését.
Ez az érte folyó imádság már a fogantatása előtt elkezdődött, amikor még csak egyedül álltam őérette Isten elé.
Házasságkötésem előtt kértem, hogy Isten áldjon meg minket gyermekkel, hogy az kiteljesedhessen, és a nálam sok évvel fiatalabb feleségem megélhesse mindazt, amit egy anya megélhet, amikor kezébe foghatja gyermekét. Nemcsak ajándékot kértem, hanem egy szolgálatot is, hogy születendő gyermekünk Isten kezébe tehessük, és számára, mások felé szolgáló emberré felnevelhessük.
Abban biztosak voltunk, hogy életünk eggyé válásában mindketten egymásnak segítői, társai is leszünk a szolgálatunkban, de mégis fájt volna nekem, ha feleségem nem élhette volna meg az anyaság áldását és örömeit.
Imánk mégsem volt Isten zsarolása, mert egymástól függetlenül e kérdést letettük Isten elé.
Házasságkötésünk előtt feleségem oda adta, elengedte azt a lehetőséget, hogy anya lehessen, magam is engedelmesen, már korábban lemondtam arról, hogy valaha apa legyek.
Mindkettőnknek fájdalmas döntés, de engedelmes lépés volt ez, és mégis békénk volt benne. Maradt tehát az ima és könyörgés helyett a fohász:bárcsak Isten akarata egybe esne vágyainkkal.
Aztán, mielőtt házasságkötésünk megtörtént volna, tudtam, hogy kérésemet, fohászomat Isten meghallgatta. Teljes bizonyosságban voltam, hogy fiam, fiunk fog születni.
2008 július 15.-én, keddi napon lettünk férj-feleség csendben, és minden felhajtás nélkül, majd elmaradt a nászút és minden lehetősége annak, hogy kettesben maradhassunk.
Csütörtöktől vasárnapig egy hétvégét töltöttünk közösségileg Isten előtt, majd hétfői napon elutaztam Párizsba és onnan több hetes szolgálatra Afrikába.
Hosszas böjt lett a nászútunk helyett. Mégsem volt felesleges. Nem telt el olyan nap a számtalan szolgálat közben, amikor ne imádkoztam volna azért a fiúért, akit ígéretként kaptam.
E közel negyven nap alatt kértem Istent, hogy tisztítson meg mindenemben. Azért, hogy amikor Isten megáldja házasságunkat egy élettel, az a gyermek semmi rosszat ne örökölhessen abból, amit általam, vagy az én gyökereimből kaphat. Testében, lelkében, és szellemében semmiképpen se legyen bármi rossz örököse. Még hajlam se legyen arra, ami bennem rossz.
Amikor augusztus 20.-án megérkeztem, és megölelhettük egymást, tudtuk, hogy amit Isten ígér, az nemcsak visszavonhatatlan, hanem be is teljesedik. Amikor házasságunk szellemi, lelki egységében már működött, bizonyosak voltunk abban, hogy első testi egyesülésünket Isten új élettel fogja, ígérete szerint megáldani.
Így is történt..
Jom Kippur, az Engesztelés Napján, 2008 október 9.-én a zsinagógában voltam, és e napot egy időre megszakítva mentünk el ultrahangos vizsgálatra, ahol nemcsak láthattuk a megfogant élet csodálatos működését, de az orvos meghatározta a fogantatás napját, mely természetesen első testi találkozásunk napja volt.
Azután csodaszép hónapokat éltünk meg!
Naponta álltunk, többször is Isten előtt, és Őt áldottuk a fejlődő magzatért, az új életért. Azért is hálát adtunk, hogy a kilenc hónap alatt mindenünk van, és minden feltételünket megkaptuk. Volt csend, béke, és feleségemmel még jobban szerettük egymást… ha lehet e szeretetet fokozni egyáltalán, amikor két embert maga Isten tesz eggyé, és együtt van velük a házasságukban is. Házasságunk valóban működő templom ma is.
Minden félelem, aggódás nélkül boldogan vártuk azt a napot, amikor az „Ígéretünk Gyermeke”, kisfiunk , Izsák megérkezik.
Aztán az a nap is elérkezett, melyet sohasem tudok elfelejteni. Férjként foghattam feleségem kezét, homlokát a vajúdás tíz órás küzdelmében, majd apaként ölelhettem elsőként gyermekem.
Hármasban maradtunk a szülőszobában, és amíg a fájdalmas szüléstől kimerült édesanya erőre nem kapott, kisfiam fejecskéjére feltehettem a kis kipáját, amelyet minden zsidó férfi visel megszentelt helyen, ahol Isten előtt van.
Amikor e kis sapkácskát vásároltam neki, első szándékom az volt, hogy már születése pillanatában legyen látható, legyen jelként rajta, hogy mely úton indul el, mi lehet az egyetlen életútja és identitása.
Aztán e jelképes cselekedetemet Isten módosította, és szinte megparancsolta tiszteletét, egyetlenségének, valamint hatalmának megvallását .A szülőágyon félig aléltan fekvő édesanya mellett, ölemben, karomban a talán fél órája született aprósággal Isten elé álltam. Könnyeim csorogtak, és fiam arcába nézve, magam is kimerülten, akadozó hanggal imádkozva énekeltem, vagy énekszerűen imádkoztam a zsinagógákban oly sokszor hallható dallammal:
„Smá Jiszrael, Adonáj Elohénu,Adonáj Echad. Báruch Sém kvod malchuto l’olám váéd..”
/ „Halljad Izrael, az Örökkévaló, az Istenünk, az Örökkévaló Egy! Áldott legyen Fenségének Neve örökkön örökké..” /
Átizzadtan, az elmúlt órák próbáin, veszélyein áthaladva így jött létre egy istentisztelet, ahol három nagyon fáradt ember képviseletében, a család papjaként első alkalommal állhattam Isten elé.
Azért, hogy mindezt az olvasó is megérthesse, el kell mondanom:
Az anyaméhben fejlődő gyermekünk mindenben teljesen egészségesen, arányosan fejlődött, de a szülés előtti hetekben tudtuk, hogy az átlagosnál nagyobb súllyal fog megszületni, vagyis nem lesz a szülés könnyű.
Aztán eltelt a kilenc hónap, és a szépen fejlődött gyermek nem akart világra jönni. Vidáman térült-fordult, miközben minden, ami mérhető volt rajta, a legnagyobb rendben találtatott. De hát napok teltek, és se az anya, feleségem nem érzett erősebb, a szülés kezdetét jelző fájdalmakat, és a fiú se igyekezett…
Így segíteni kellett ebben. A döntés nehéz volt, mert tudtuk, hogy csak természetes módon születhet, és tudtuk azt is, hogy akit Isten ad, óv és véd, ad számára növekedést az anyaméhben is , hogy mindenben épen és egészségesen jöhessen e világra. Aztán tudva, hogy Isten adta az orvosoknak , és a tudásukat, és Tőle van minden, ami gyógyít, először egy , majd több ampulla, a méh összehúzódást, szülési fájdalmakat elindító és segítő injekció elfogadásával , beadásával megindult a szülés.
Férjként tehetetlenül kellett néznem mindennek a következményeit, a nehéz, elsősorban az anyát fájdalmakkal beborító vajúdást. A tíz órán át tartó vajúdást testközelben, férjként átélni, hogy bármennyire szeretném, de itt semmi sem függ már tőlem. Társ lehetek a szülésben, de a segítés eszközei, lehetőségei számomra végére értek...
Bizony, ha nem lett volna hitem, és nem tudtam volna, nem lett volna a sajátom, Isten nekünk szóló ígérete, talán ki sem bírtam volna!
Különösen akkor, amikor a tízedik óra végén a gyermek szívhangja rohamosan csökkent.. A kijelzőn 140-es szívdobogás egyre lassult, és amikor a 30-as határon ingadozott, bizony úr lett volna a félelem, hogy Izsákot elveszítjük. .Eközben feleségem a fájdalom olyan határához ért, ami feltételezte, hogy vagy beleájul, vagy akár őt veszíthetjük el…
Aztán egy utolsó nekirugaszkodás. Az orvos minden erejével lendült neki, magam feleségem combját és nyakát átkarolva… Miközben Istenbe kapaszkodtam magam is, és folytonosan kértem imában segítségét a vajúdó feleségemnek, a szenvedő gyermekemért..
Aztán első sírás egy felsírás volt, majd magam, aztán a tudatához visszaérkező édesanyáé lett.
Ekkor értettem meg, és lett valóság:
Isten áldásaként, ajándékaként egy Isten által adott életet, gyermekemet tarthatom kezemben.
Isten Ajándéka pedig sohasem a mi akaratunkból, a mi teremtő erőnkből, munkánk eredményéből születik. E gyermek, Izsák fiam is Isten akaratából, ajándékaként, és áldásként érkezett, és e szülés során Isten megtanított arra, hogy minden Tőle, Általa és Számára adatik. Abban pedig nekem nincs dicsőségem,sikerem…
Persze, a nagyon nehéz és veszélyes pillanatokban felvillant a gondolat, hogy vajon ki nem akarja, hogy e fiú megszülessen? Vajon házasságunkat és e gyermeket átkozta talán valaki, ami most ajtót nyitott a halálnak?
Aztán e súgást félredobtam. Tettem, mert Izsák már fogantatása előtt Istennek lett átadva. Az első életjelei után naponta tettük oda Isten kezébe, és jeleztük, hogy egyedül az Övé.
Akkor nem lehet baja, és tudtuk, hogy meg fog születni: épen, szépen, mindenben teljesen kifejlődve.
Isten megpróbált, kipróbált minket! A nehézségek csúcsára enged, hogy megtudja, van-e hitünk, van-e bizonyságunk az Ő Ígéretének megvalósulásában? Valóban átadtuk-e fiunkat az Ő számára, vagy a miénknek tekintjük? A mi teremtményünknek, sikerünknek, vagyis elsőként sajátunknak?
Erre figyelmeztetett, amikor a szülés utolsó perceiben az ígéret állt jobbomon, és a reménytelenség állt balomon, és e kettő közt álltam magam.
A szívem, a szellemem tudta, hogy gyermekem nem érheti baj, és feleségem is csak annyi fájdalom érheti, amit Isten megenged. A lelkem, vagyis gondolataim, érzületem pedig a racionalitás nevében próbált gyengíteni. Az utolsó percekben számot vetettem, hogy bármelyiküket elveszíthetem e nagy harcban, mely az életekért folyt. Vagy éppen e helyzetben magam kapok infarktust? De nem rogytam meg, mégsem győzött a lelki a szellemi felett.
Ott, a fájdalomtól hangosan jajgató társam mellett, a szülőcsatornában szinte elakadt, és egyre kevesebb életjelt adó fiam helyzetét látva, csak imádkozni tudtam. Egyetlen lehetőségem maradt:
Emlékezetni Istent ígéreteire, és kérni, hogy azok megtörténjenek.
És a jövevény megérkezett!
Véresen csatakosan sírt fel, és néhány perc múlva a kezemben volt…
Minden elgondolásom szét lett szakítva. Gondoltam egy gyors, könnyű szülésre, aztán fotózásra, melyre a kelléket is előkészítettem.
A kicsiny kipa …., mely jelezte: „Majd én adok neki identitást, majd én,..majd..én…
Aztán alázatosan ki kellett mondanom ott, a véres helyszínen:
Istenem, Egyedül Te…
Te adtad, Te voltál a kilenc hónapon át velünk, Te, aki most megengedted, hogy ölelhessem fiamat, aki a Tiéd…
Megszűntem kérdezni, megszűntem tervezni, akarni… Aztán elindult az első istentisztelet folyama:
Sírással kezdődött, amikor áldottam Istent, hálát adtam Neki, köszöntem és köszöntem..
Aztán folytatódott a minden zsidó számára oly fontos S’má Jiszrael éneklő, imádkozó szavaival..
Nem terveztem, nem írtam forgatókönyvet erre sohasem. Ezt Istenem írta!
„Megérkezett a fiad, élete egyetlen perce se lehet tőlem távol. Kezd el a hálaadó istentiszteletet. Az első istentiszteletet, ahol már hárman vagytok Előttem.”..talán e szavak hangzottak el, rendkívüli, vagy misztikus megtapasztalások nélkül : a szívemben, szellememben.
Soha ilyen mély, Istenhez ilyen közel lévő állapotot nem éltem meg, pedig sok-sok istentiszteletet vezettem le, mentem az Oltár elé másokkal ..
Aztán, a néhány perce született gyermekem rám nézett, és arcomba mosolygott. Azt gondoltam, hogy képzelődöm, de nem, sőt, életének első heteiben , mindig telve mosollyal az arca….
Aztán a feleségem is kinyitotta szemét és sírva, mosolyogva csatlakozott hozzánk. Igen, neki is első szava Isten felé hangzott el. Köszönet és hála….
És a kicsi kipa?..
Persze, hogy az alig egy órája született fiú fejére került..
De Isten rendjében elsőként az szerepel, hogy amit, és akit kapunk Tőle, kerüljön uralma, hatalma, védelme alá. Aztán amikor visszaadja számunkra, hogy használjuk, illetve szolgáljunk felé, Ő maga kötelez bennünket, hogy ott használjuk, oda kerüljön, ahova Isten küldte.
Izsák fiunk Isten elé került az első családi istentiszteletünkön, amikor a karomban tartottam az Oltár előtt.
De a Főpap is jelen volt akkor.
Így általunk és velünk együtt gyermekünk Főpapja, és Felkent Messiás Király Jeshua HaMassiah lett.
A kicsiny fejfedő pedig az istentiszteletünk végén, és Izsák fiunk földi életének első órájában felkerült jogos tulajdonosának fejére.
Mert csak Isten Akaratában, Jeshua HaMassiah uralma alatt kezdjük megélni, és élhetjük meg azt az identitást, amit Isten rendelt el számunkra, és így Izsák fiunk számára is.
Ezen, az első istentiszteleten pedig elindult egy építkezés is.
Gyermekünk építkezését bízta ránk Isten. Elsőként a kőfalakat kell kövenként építeni élete köré. A törvényeket helyezzük egymásra, egymáshoz, melyeket Isten adott minden embernek. Melyek nélkül nem egy erős városhoz lenne hasonló élete, ahol középen a szentély, és benne a Főpap, és életének Királya lakik, hanem pusztaság és zűrzavar…
Mindezekért hamarosan apaként én leszek felelős.
Hiszem, hogy Isten biztosítja, hogy amikor Izsák fiam növekedik, semmi saját tervemet, tervünket nem tudjuk megvalósítani, és semmi saját törvényekből állított falakat nem húzunk köréje.
Mindig tudatába leszünk: egyedül Istené Izsák, és Isten az Ő Igéjével fogja körbevenni, nem pedig mi, akik csak eszközei lehetünk ebben Istennek.
Mert minden áldás, dicsőség, hála, …erő és hatalom egyedül az Örökkévaló Istené.
E hitvallást, megvallást tanultam meg a gyakorlatban, amikor Isten e helyzetben kimondatta, ismételtette velem.
Így lett e szülés nemcsak áldás számomra, hanem tanítás Istentől. Gyermekem által.
