Bejelentés



A Család - és a Gyülekezet
avagy hogyan működik az Isten szerinti rend életeinkben, családunkban, gyülekezetünkben?

MENÜ










Ezen az oldalon fiatal házasok bizonyságait olvashatod. Világra jönni Bizonyság-nem csak szülő nőknek "És elindulának Béthelből, s mikor Efratától, hogy odaérjenek, már csak egy dűlőföldre valának, szűle Rákhel, és nehéz vala az ő szűlése. S vajudása közben monda néki a bába: Ne félj, mert most is fiad lesz. És mikor lelke kiméne, mert meghala, nevezé nevét Benóninak, az atyja pedig nevezé őt Benjaminnak. És meghala Rákhel, és eltemeték az Efratába (azaz Bethlehembe) vivő úton. És emlékoszlopot állíta Jákob az ő sírja fölött. Rákhel sírjának emlékoszlopa az mind e mai napig. (1Móz. 35,16-20) Hosszú időn át fel sem tűnt ebben az Igében számomra semmi. Egy nehéz szülés képe rajzolódott ki előttem, melyet betudtam az akkori kor körülményeinek következményeképpen, hiszen még a múlt században is igen gyakori volt, hogy az asszonyok belehaltak a szülésbe. Szellemi tartalmát tekintve sem mondott igazán sokat, csupán egy történetet láttam benne. Így hát nem sok üzenetet véltem felfedezni a sorokban-egészen 2009.május 26.-áig…. 2009.május 19.-ére voltam kiírva elsőszülött fiúnkkal, Izsákkal. Ő azonban még nem kívánt világra jönni. Az orvos úgy döntött, várjunk még egy hetet, hiszen minden vizsgálat eredménye tökéletes volt, csupán csak egy „gond” adódott: Izsák igen nagy súlyúnak és méretesnek mutatkozott, és kicsit kérdéses volt, hogyan fog majd megszületni. Már ránézésre is sokan mondták, hogy szép nagy gyermek lesz, a vizsgálatok pedig ezt alá is támasztották. Vártunk tehát, hogy bármelyik pillanatban elmehet a magzatvíz, jöhetnek a fájások-de sehol semmi. Izsák vígan rugdalózott bennem, térült-fordult, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy szeretne kijönni belőlem. A május 26-i vizsgálatot követően az orvos úgy döntött, megindítja a szülést. Mivel semmi fájásom nem volt, vénás infúzión keresztül kaptam folyamatosan az oxitocint, mely előidézi a méhösszehúzódásokat. De a fájások csak nem jöttek, így az adagot folyamatosan növelni kellett. A fájások hiánya mellett a méhszájam sem tágult eléggé, ezért felgyorsítva még több oxitocint kaptam. 10 órás vajúdás és 8 ampulla oxitocin után (egy átlag szülésnél úgy hallottam max. 1 ampullát adnak segítségként) már olyan fájdalmaim voltak, hogy az ájulás határát súroltam-a gyermek pedig még sehol. Az orvos ekkor úgy döntött, gerincérzéstelenítéssel enyhít a fájdalmakon, máskülönben nem lett volna már semmi erőm. A kicsi feje viszont már a szülőcsatornában tapintható volt, így a császározás lehetősége fel sem merülhetett. A 2 órás kitolási szakban (ami általában 20-40 perc közé esik az első szülésnél is) már igen kritikus volt a helyzet. Az erőm egyre kevesebb lett, a fájdalmaim egyre nagyobbak, az érzéstelenítő hatása ment el, és úgy éreztem, nem bírom megszülni Izsákot. Elkábult állapotomban a szülés vége felé csak arra lettem figyelmes, hogy egyre többen jönnek be a szülőszobába. Látni nem igazán láttam a fájdalom miatt, de éreztem valami feszültséget. Halottam, hogy felhívták az ügyeletes adjunktust, mivel többszöri nyomás után sem sikerült még kijönnie Izsáknak. Sejtettem, hogy már látszódhat valamelyest a kis feje, de nem tudtam, hol tartunk. Egyszer csak egy szót halottam: vákuum. Ekkor éreztem, hogy baj van. Tudni nem tudtam semmiről, csak éreztem, hogyha most bele is halok, nyomnom kell, akár mi is történik, Izsáknak nem lehet semmi baja! Az ő élete nem sérülhet….És így történt. Háromszori nyomás után (az orvos a hasamat fentről nyomva segített, a férjem és a szülésznő támasztotta a két lábam) 3820 grammal, 56 cm-rel megszületett Orbán Izsák…. Fél hullaként feküdtem a vértócsa közepette (mivel a kicsi feje igen nagy volt, szétrepesztette a gátam annak ellenére, hogy gátmetszést csináltak, és akkor véletlenül elvágtak egy artériát is) és életem legszebb hangját halottam, amikor felsírt a kisfiunk…A szülőágyon elalélva e hang hallatán csak potyogtak a könnyeim. Erőm nem volt, hogy azonnal karomba vegyem a gyermeket, hiszen a szülés után még másfél órán át „renováltak”,varta a doktor a sebem. Ez idő alatt Izsák végig édesapja karjaiban volt. Ő volt az első, aki megkapta a gyermeket, és az „összeszerelés” után ő adta a kezembe. Csak néztem őket, ahogy ott ülnek mellettem: apa és fia. Aztán ott maradtunk hármasban. Amikor az édesapja ideadta Izsákot a kezembe, zokogni kezdtem…Nem a fájdalmak miatt. Nem az érzelmi kimerültség miatt. Zokogtam az Életért….Éreztem, hogy nagy harcon vagyunk túl, de nem tudtam még, mi történt. Könnyeim az örömkönnyeken túl a hálaadás könnyei voltak az Oltáron. A gyengeségtől elcsukló hangon mondtam ki: „Köszönöm, Istenem!Tiéd ez a fiú, egyedül a Tiéd! Tiéd ő! Kisfiam! Te az Életre születtél…” Pár nappal később, amikor már fel tudtam kelni az ágyból tudtam meg a páromtól, hogy mi történt a szülés alatt. Az utolsó egy óra igen kritikus volt. Izsák szívhangja 140-ről folyamatosan esett, az utolsó 5 percben 20 alá ment. Ekkor akart az orvos azonnal vákuumozni, mert a gyermek élete forgott kockán. Ekkor éreztem, hogy most bármi is történik velem, az ő védelme érdekében erőm szakadtáig nyomnom kell… Sokszor kérdeztem Istentől: miért? Miért volt ennyire nehéz szülés? Miért volt veszélyben Izsák élete? Miért volt ekkora a harc őérte? Hiszen annyira gyönyörűen telt el az áldott állapot 9 hónapja. Soha semmi baj nem volt, csodaszépen fejlődött, nekem sem volt egy jajj- szavam sem, és mégis annyira kemény menet volt a szülés…Pedig már fogantatását megelőzve odatettük életét Isten Oltárára, és a 9 hónap alatt nem telt el úgy nap, hogy ne imádkoztunk volna érte, és ne mondtuk volna ki egy akarattal: „Uram, Tiéd ez a gyermek. Egyedül a Tiéd.” És mégis, az utolsó pillanatban olyan nehéznek tűnt minden… A szülést követő napokban a fájdalmaim annyira erősek voltak, hogy Izsákot nem tudtam magam mellé sem venni. Úgy éreztem, teljesen kiszolgáltatott vagyok. Olyan volt, mintha mindent elvesztettem volna; mintha kiesett volna minden a kezemből és rajtam kívül zajlanak az események. Egyedül a párom volt mellettem segítségként, és az ő szeretete, odaadása, gondoskodása adott erőt. Azt éreztem, mintha Isten mindenben lenullázott volna… Aztán egyszer csak eszembe jutott a fenti Igerész. És meghala Rákhel az Efratába (azaz Bethlehembe) vivő úton. Meghala…Eddig mindig úgy értelmeztem, hogy ez a halál csak fizikális lehet, pontosan a fizikális szenvedések és fájdalmak miatt. Azonban ez a halál velem is megtörtént. Ott a szülőágyon meghalt bennem Rákhel. Meghalt bennem minden lelki elképzelésem, vágyam, akaratom-az ÉN-em a gyermekkel szemben. Meghalt bennem a dicsvágy, hogy ÉN hoztam a világra; meghalt bennem a büszkeség, hogy az ÉN gyermekem, meghalt bennem a mártíromság, hogy ÉN mennyit szenvedtem vele, és meghalt minden olyan érzés, mellyel saját magamat emelhettem volna fel, mellyel Izsákot saját tulajdonomnak, birtokomnak tarthatnám. Meghalt az Efratába, azaz Betlehembe vezető úton. Igen, a Kenyér Házába vivő úton (Béth-Lehem), oda, ahonnan a Messiás elindult, az Ő uralma alá vivő úton meg kellett halni a lelkemben minden „én”-nek, hogy az Élet megszülethessen -egyedül a Király kezébe. Isten így mutatta meg számomra, hogy egyedüli tulajdonosa és ura Izsáknak. A lelkem nekem is meg kellett, hogy haljon ahhoz, hogy megérezzem teljességgel Isten uralmának egyetlenségét az első pillanattól kezdve Izsák életében. Egyedüli jogosultságát ily módon éreztette Isten velem. És ahogy meghallottam felsírni Izsákot, szellemben a hálaadáson túl leborulást és teljes megadást éreztem. Tudtam, hogy itt most Ő volt és van jelen. Tudtam, hogy Nélküle nem hallhatnám Izsák hangját, és én is ott maradhattam volna a szülőágyon… Mikor e sorokat írom, a 6. hétben vagyunk. Most lett annyi erőm, hogy leüljek és megpróbáljam összegezni bizonyságként, mi történt. Nem a fizikális fájdalmakra akarok kitérni. Sem a lelki, érzelmi nehézségekről beszélni. Ezen túlmenően sokkal többről. Elsősorban e szülés szellemben való megélése lett számomra életre szóló üzenet. Az, hogy meghalt Rákhel…És úgy érzem, hatalmas tanítás ez, nem csak szülő nőknek, hogy minden, amit egyszer odaszántunk Istennek, nem születhet meg szellemben, ha a lelkünk görcsösen ragaszkodik hozzá. Izsák születése egy olyan tanítás volt számomra, mely egy életen át emlékeztetni fog: az Élet ura egyedül Isten, egyedül Jesua HaMassiah, a felkent Király. Valahányszor ránézek erre a kisfiúra, az Életet látom bennem: Isten kezét és bizonyságát. Isten kézzel foghatóan, a testemben is érzékelhető módon megmutatta: a fizikális és lelki síkon túlmenően egy gyermek születésénél is először a szelleminek kell megtörténnie. Sem a fizikális fájdalmak, sem a lelki nehézségek nem lehetnek akadályként az Efratába vezető úton. Nem nevezhettem el Izsákot „Benoninak”, „a fájdalom fiának”, azaz nem tekinthetek rá sosem úgy, hogy én mennyit szenvedtem érted. Nem kezelhetem az ő életét csupán csak lelki, érzelmi és fizikális síkon. Amikor édesapja kapta őt meg elsőként, tudtam: a legjobb kézben van. Ahogy meghallottam felsírni, tudtam, hogy az Életre született. „Benjamin” lett, „a jobb sors, a boldogság fia”. Így indulhatott el az ő élete az Efratába vezető úton a Királyhoz, és így érkezett meg Őhozzá, amikor hármasban maradtunk a szülőszobában és édesapja kezében tartva őt odavitte a Király elé, az Ő uralma alá a hálaadás örömkönnyeivel. Meghalt tehát Rákhel és kilehelte az ő lelkét. Azonban mind a mai napig emlékoszlop őrzi nevét Izraelben a Betlehembe vezető úton. Ez az emlékoszlop emlékeztet ma is: Isten mindenben megköveteli magának az első helyet. Nem győzheti le semmi fizikális szenvedés, lelki gyötrelem mindazt, amit Ő már szellemben eltervezett. Amikor bármi új megszületik az életünkben, túl kell, hogy lépjünk a fizikális és lelki síkon, a szenvedéseken, a saját elképzeléseinken és vágyainkon, az akaratunkon, hogy észrevegyük és betöltsük Isten akaratát szellemben. Azt az akaratot, melyet már fogantatásunk előtt ránk szabott. 2009. május 26.-a óta egyre erősebben és folyamatosan érzem ezt… Orbán Eszter Az anyaságról Kislánykoromban mindig is vágytam rá, hogy majd egyszer anya leszek. S ha egyszer anya leszek, akkor nagyon fogom szeretni, védeni, őrizni gyermekemet. Ennek a mélyről jövő érzésnek az előzménye az volt, hogy anya nélkül nőttem fel. Szüleim 4 éves koromban elváltak, én apámhoz kerültem, aki újraházasodott. Lett egy nevelőanyám, aki nem nevelt, csak úgy volt, és nem volt igazából körülöttem sehol egy nő, akitől tanulhattam volna, mit jelent feleségnek, anyának lenni-aki egy kis melegséggel, gondoskodással figyelt volna rám. Gyermekként ahogy tudtam, mindig odacsapódtam valakihez, akitől egy kis anyai szeretetet, törődést kikuncsoroghattam magamnak. Aztán teltek múltak az évek és időközben sorra születtek a féltestvéreim anyám és apám második házasságából. A további ide-oda csapódás folytatódott és már igen hamar, 8 évesen belekerültem a szülői szerepbe. Anyámnak nem sok ideje volt foglalkozni két kisebb testvéremmel, így a kicsik születésétől fogva nem csupán nővérük, hanem pótanyjuk lettem. Rám hárult a feladat, hogy etessem, itassam, fürdessem,pelenkázzam, altassam őket, s jóformán - az iskola mellett- minden pillanatomat velük töltöttem. Ha visszagondolok erre az időszakara, gyermekkorom és kamaszkorom nem a játékok, a szórakozások, a barátságok, később a nagy filozófiák és az élet értelmének a kutatásáról szólt, hanem arról, hogy két kis ember életéről gondoskodtam. Nem csupán a fizikális szükségleteikről, hanem már óvódás, kisiskoláskorukban a lelki, szellemi életük fejlődéséről is. Sokszor magam jobban tudtam, mire képesek, hogy megy nekik a tanulás, miből jobbak, miből gyengébbek, mit szeretnek, mit nem kedvelnek, mint saját szüleik. Nemegyszer magam ültem be szülői értekezletre, fogadóórákra. Az esti velük együtt való tanulás is rám hárult, mivel szüleik éjjel-nappal csak dolgoztak. Így aztán észre sem vettem, hogy minden bennem rejlő anyai ösztönöm működésbe indult. Mivel kiskorom óta hittem Istenben, szinte az első dolgom az volt, hogy továbbadjam testvéreimnek is mindazt az ismeretet, melyet én is megéltem. Az esténkénti Biblia olvasásunk, imádkozásunk mindennapossá vált -mindamellett, hogy a szülők nem voltak hívők. Érzéseim is egyre inkább felelősségteljes,óvó, szerető anyai érzésekké váltak. Sok ismerősöm ebben az időben azt mondta, hogy túl korán kezdem az anyaságot. Én még fiatal vagyok, nem kellene magam ennyire megterhelni, szabadon kéne élnem, úgy, mint a korombeliek. Számomra azonban egyáltalán nem tűnt tehernek az, ami mindennapos volt. Sőt, szinte örömömet leltem minden pillanatban a gyerekekben. Ez a köztünk lévő szeretetkapcsolat természetesen kölcsönös volt. Érettségi után elkerültem otthonról és a pesti egyetemi évek alatt egyre ritkábban tudtam hazamenni felcseperedő, már kiskamasz testvéreimhez. Ekkor kezdtem érezni, hogy ez a szoros szál, ami köztünk kialakult, már nem tartható tovább. Sem az idő, sem a tér már nem adott továbbá keretet arra, hogy nyomon követhessem, mi történik velük nap mint nap, hogyan alakul az életük. Nem tehettem mást, átadtam őket Isten kezébe. Később jöttem rá és láttam meg, hogy abban a szellemi-lelki kavalkádban, mely körülvett, a gyerekekben láttam meg a “menekülési útvonalat”: a tisztaságot, a védelmet, a biztonságot. Szinte egy saját kis családot alakítottam ki magunknak, melyben megélhettem és továbbadhattam mindazt, amire én valaha is vágytam. 20éves koromban Isten a szó szoros értelmében gyökeres változást hozott az életembe. Rendeződött bennem mindig is titkolt zsidó identitásom a Krisztusban való hitemmel. Visszaoltattam gyökereimbe. Fordulóponthoz érkeztem, amikor már tudtam: nekem van egy utam, melyet Istentől kaptam. Az ellen nem tehetek semmit, azon kell járnom. Bármennyire is próbáltam elszaladni erről az útról, nem ment. Rá lettem állítva. A sok próba és harc után aztán már teljesen kristálytiszta lett előttem az elhívásom, a szolgálatom Krisztusban. És akkor jött a mellbevágás: éreztem, hogy le kell mondanom arról, hogy én egyszer valaha is anya leszek. Még nem értettem, hogy miért kell ekkora áldozatot letennem Isten elé, de tudtam, hogy ő kéri el, s nem tehettem mást, oda tettem az oltárra. Belül a lelkem zokogott, a szellemem azonban érezte a szabadságot. Szinte a pillanat tört része sem telt el, mikor elöntött az a mérhetetlen nagy békesség, melyről tudtam: Istentől való. Hát elengedtem, hogy én egyszer majd anya legyek…. Teltek a hónapok és utamon egyre nyilvánvalóbb volt, hogy Isten odarendelt ahhoz a férfi mellé, akinek társként, feleségként teremtett. Mikor ez mindkettőnk számára egyértelművé vált, már nem volt bennem többé kérdés, hogy lehet-e majd vajon gyermekünk. Hiszen egy olyan úton, egy olyan férfi mellett lettem hitves, melybe a szolgálatokból adódóan nem fért bele a képbe egy gyermek születése, felnevelése. Ekkor értettem meg, miért kérte el még jóval előtte Isten tőlem az anyaságot. És ekkor értettem meg azt is, hogy gyermekkoromban miért engedte az “anyáskodást” testvéreim felett. Teljes békével mondtam ki az örök életre szóló “igent”, anélkül, hogy bármiféle elvárásom lett volna ebben a házasságban elsősorban Istentől. Férjemmel való teljes szellemi, lelki egységünk egyértelmű volt, és éreztem: a mi utunkban elsődleges a másokért és mások felé való szolgálat. Az Élet továbbadása, mely életek újjászületése, megmenekülése és növekedése Krisztus Testében. Házasságkötésünk után másnap lementünk vidékre, és ott egy csendes hétvégén 3 ember döntött Krisztus mellett és bemerítkezett. Még véget sem ért a hétvége, rohantunk vissza Pestre, mert másnap indult a párom egy hónapos szolgálati útra Afrikába -nélkülem. Rám hárult a feladat 3-4 napos friss házasként, hogy az itthon maradt közösség felé szolgáljak és tegyem mindazt, ami a párom feladata. Ígyhát nem nászútról és mézeshetekről álmodoztam, hanem Isten azonnal megmutatta, hogy milyen útra hívott el ebben a házasságban. 40nap telt el így. A 40.napon hazaérkezett a férjem. El sem tudom mondani, mennyire vártam azt a napot. Vágytam rá, hogy összeolvadva szellemünk, lelkünk, testünk eggyé váljon…. Eltelt 1-2 hét, és valahol a bensőm legmélyén éreztem, hogy azon a napom megfogant bennem egy Élet. Nem mertem belelovalni magam, az érzelmeim is féken voltak tartva, hiszen tudtam, hogy már rég lemondtam az anyaságról. Azonban a jelek azt mutatták: áldott állapotban vagyok. Nem tudtam felfogni, pedig párommal együtt láttuk a kis dobogó szivet az orvosi vizsgálaton az ultrahang képernyőjén. Mivel olyan friss és új volt minden élmény, ezért odatettük azonnal Isten elé ezt a kis Életet: legyen szelleme, lelke, teste Isten kezében. Annyira nem tudtuk felfogni, hogy imáinkban mindig úgy voltunk Isten előtt: Uram, Tiéd ez az Élet. Ha akarod, megmarad, ha akarod, visszaveszed. Mi ajándékba kaptuk, de nem a miénk-egyedül a Tiéd. Úgy fogadtuk a kicsi magzatot, hogy teljesen elengedtük Isten kezébe. És Isten maga óvott meg attól, hogy bármiféle emberi ragaszkodást érezzünk a kicsi iránt. Hiszen ha ez egy esetleges próba számunkra, akkor is elsődleges mindenben az az elhívás és út, melyet Isten kettőnknek adott. Így teltek múltak a hetek, és már a 3.hónap vége felé jártam, amikor megbizonyosodott mindkettőnkben: Isten megajándékozott minket egy gyermekkel. Már az emberi értelemben vett kockázati esélyek is megszűntek, és minden egyes vizsgálat arra mutatott: a gyermek egészséges, ép, és szépen fejlődik. 3 hónap eltelt és még mindig alig bírtam felfogni, hogy tényleg anya leszek. Annyira szabad voltam e kicsiny magzattól, mivel mindenestől átadtuk annak, aki őt Teremtette, hogy ebben az első három hónapban szinte semmilyen anyai ösztön nem jött elő belőlem. Már egy kicsit kezdtem is szégyelni magam, hogy hova tűnt mindaz, amit kislánykoromban megéltem, és ahogy elképzeltem, hogyha majd egyszer anya leszek, milyen leszek…És akkor értettem meg, hogy maga Isten tett szabaddá saját magamtól. Mivel e gyermeket azonnal odaadtuk Neki, így meg lettem védve érzelmileg attól a krízistől, mely egy esetleges vetélés során rám tört volna, ha Isten úgy dönt, visszaveszi ezt az Életet. Tudtam is és éreztem is ezt. Valahol számoltam azzal, hogy Isten megmutatja: lehetsz anya, de én nem ezt az utat adtam neked-és visszaveszi az Életet. De nem ez történt… A 4.hónaptól kezdve oly mélyről fakadóan jöttek bennem elő azok az anyai érzések, melyek már lelkem és testem is át- meg átjárták. Éreztem, hogy most találkozott szellemem az érzéseimmel és testemmel, mely összhangba került egymással, és így minden egyes porcikám és rezdülésem kész lett e kicsiny Élet betakarására, védelmére-szabad lettem már érzelmileg is kötődni hozzá, szeretni, óvni őt. Mivel már elkezdődött a pocakom növekedése is, jelentkeztek a tágulással járó enyhe fájdalmak is, egyre jobban éreztem, hogy testem most vált csak igazán templommá. Azzá a templommá, melyet Isten megáldott és megszentelt magának, hogy egy Élet fejlődhessen benne teljes védelemben, tisztaságban, békében és szeretetben. Most, az 5.hónapban már minden pillanatot örömként és állandó hálaadásként élek meg. Megélem, hogyan válunk családdá, s már szinte természetes, hogy a férjemmel együtt mindig hármunkban gondolkodunk. Imáinkban hárman állunk meg egyként Isten előtt. Érzelmeink már hármunkról szólnak, és fizikálisan is érezzük hármunk jelenlétét, mert a fiunk igen aktívan rugdalózik már bent az anyaméhben. Megéljük azt a csodát, hogy hárman lettünk eggyé Isten előtt. Őtőle kapott szerelmünk legelső gyümölcseként hálaáldozatunk lett a fiunk, akivel már együtt lehetünk mindig Urunk előtt. Isten megáldott, és visszaadta pár év elteltével azt az áldozatot, melyet egyszer véglegesen odaadtam Neki. Szívemben kimondhatatlan hála van, s tudom, hogy e gyermekáldás valóban áldás-már nem csak nekünk, hanem sokak számára is. Elsősorban szellemben érezzük e csodát, mely eltölti lelkünket és testünket is. Hiszen már most minden pillanatban e gyermek elhívásáért, útjáért imádkozunk, s tudjuk: szolgálatunk és utunk segítője és egyszer majd folytatója lesz. Ilyen örömben és békében várom azt a napot, amikor világra hozhatom elsőszülött fiunkat, Izsákot… Orbán Eszter 2009.01.08. A Gyermek A történet teljessége kedvéért, talán ott kell kezdenem, hogy amikor még nem tudtam elfogadni női identitásomat, a külsőmet, azaz a testemet sem tudtam elfogadni. Hosszú időn át hidegen hagyott az a gondolat, hogy anya legyek – mi több – irtóztam a puszta gondolatától is annak, hogy valaki a testemben növekedjen. Nem a szüléstől féltem, sem pedig attól, hogy a szülés előtti alakomat esetleg nem nyerem majd vissza. Egyszerűen csak attól borzongtam, hogy a gyerek nem a hasamba való, olyannyira, hogy valósággal bizarrnak, természetellenesnek tartottam a dolgot. Hitetlenként – mint mindenemet – a testemet is a magaménak tulajdonítottam. Azóta – mint mindenemet – így a testemet is át-, illetve visszaadtam Istennek, hogy Ő rendelkezzen vele. Először „csak” kijelentettem Előtte, hogy a testem az Övé, és ha az az akarata, hogy benne egy élet foganjon egyszer, legyen meg az Ő akarata. Mivel a munkahelyemről nagyon szerettem volna eljönni, számolgattam a hónapokat, hogy mikor tudnék legkorábban gyesre menni. Ekkor már tudtam és éreztem, hogy ez a felfogás nem helyes, titkon mégis arra vágytam – főként a hétköznapi élet nehézségei miatt, hogy otthon a külvilágtól elzárkózva babázgassak. Menekülési útnak tekintettem a gyermekáldást, melynek ítélete, bűnöm rendezése és immáron férjhez menetelem után szívből kértem Istent, hogy áldjon meg bennünket gyermekkel. A házasélet hónapjai teltek-múltak, de a gyerek csak nem akart érkezni. Ekkoriban értettem meg, hogy a szülői feladatra alkalmassá kell válni. Rácsodálkoztam arra a felismerésre, miszerint a szülői szerep valóban egy tisztség. Isten az, Aki megtisztel bennünket azzal, hogy életet bíz ránk (immáron nem csak a saját magunkét). Csodálatos felismerés volt és innentől fogva még inkább vágytam arra, hogy ebben a tisztségben én is részes lehessek! Újabb tükörrel találtam magam szemben: Előkerültek nem is olyan régi emlékek, arról hogy miként gondolkodtam a velem egyidős lányokról, akik anyák akartak lenni. Ellenszenv volt bennem irányukba, valamiféle sértődöttség, keserűség, amit csak ekkor láttam meg az akkori magamban. Most már azt is tudom mindez azért volt, mert én is a meghitt családi életre vágytam, de mivel sohasem volt benne részem, ezért az egész kérdést elvetettem. Mint annyi mindenkit, ezeket, az anyaság és családi élet után vágyódó lányokat is megvetettem. Kapcsolatba kerültem újból egy általános iskolai osztálytársnőmmel, aki most már három gyermekes családanya. Fájt a tükör által mutatott kép, miszerint ő betölti feleség és anyaként a tisztségét. Az elmúlt tíz éve (amikor utoljára láttam) tartalmasabban és értékesebben telt el az enyémnél, aki mind ez alatt hiábavalóságokat kergetett. Ám, mivel a tükör által mutatott képnek nem a sebek nyalogatása a célja: fájó szívvel, bűnbánattal mentem Isten elé, hogy rendezzem a rendezni valókat. Pontról pontra haladva - vágyódva, mégis elengedve a gyermekáldás kérdését - tudván, hogy mindennek megvan az elrendelt ideje, jött a bizonyosság, hogy áldott állapotban vagyok! Csodálatos érzés volt, hogy a szívem alatt hordozok egy kis életet, melynek jelenlétét is éreztem. És kezdtem egyre inkább befelé fordulni. Bár tudtam, hogy a házasságom Isten akaratából jött létre, sok rendezésre váró dolog volt férjem és közöttem. Isten folyamatosan csiszolt és csiszol, mi több: farag minket a mai napig is, hogy egyre tökéletesebben illeszthessen össze bennünket. Ekkor azonban még voltak súrlódások melyek a befelé fordulásomat csak növelték. Újból felerősödött bennem a régi vágy, hogy a munkahelyemet otthagyjam. Arra vágytam, hogy már a szülés előtt kilenc hónappal „gyesre” mehessek. A gyermekáldás immár másodjára vált meneküléssé számomra. Az agyam akarva-akaratlanul is kereste az egérutakat. Mire jött az ijesztő sátáni gondolat: milyen jó lenne, ha veszélyeztetett terhes lennék, mert akkor az orvos kiírna táppénzre. Valóban megijesztett a gondolat, de innentől fogva rabja voltam. A felhőtlen öröm csak hét hétig tartott, amikor kiderült: veszélyeztetett terhes vagyok! A spontán vetélés lehetőségének fennállását követően a csalódottság, ijedséggé változott bennem. Kétségbeesve rohantam Isten elé, hogy bocsássa meg minden bűnömet! Mindent bántam, mindent jóvá akartam tenni, most már csak engedelmes akartam lenni. A szellemi, lelki és végül a fizikai fájdalmak közepette – állapotom rosszabbra fordulása miatt – be kellet feküdnöm a kórházba. Két nap alatt zajlott le minden, elment a kis jövevény. A lehető legnagyobb szívbeli fájdalmakkal telve, nem értettem. Tudtam, hogy az Élet és a halál Ura Isten; tudtam, hogy Ő adja és Ő veszi el, mégsem értettem. Csak az visszhangzott bennem szüntelenül, hogy miért? Ha bűneim, mulasztásaim miatt, akkor is miért kell ilyen fájdalmasan tanítania Istennek? De mivel igazából nem mertem Őt hibáztatni, inkább csak magamra haragudtam, azt gondolván erre volt szükségem, de miért ilyen fájdalmasan…? Mivel tudtam, hogy Isten megbocsát, azt gondoltam ennyi az egész és minden jóra fordul. Ha hibáztam is, kegyelmet kaptam, de a következményeket el kell hordoznunk. És ha egy emberélet az ára? Akkor is. A legfájdalmasabb mégis maga a gyász volt, hogy volt és most nincsen, a hiánya, az az óriási üresség, amit maga után hagyott. Úgy éreztem sohasem múlik el ez az érzés, képtelenségnek tűnt! Egy hétig feküdtem – talán mondhatom – az idegösszeroppanás szélén. Továbbra is a kétségbeesett kérdéssel: miért? Éreztem, hogy ebből az idő múlása sem fog kigyógyítani. Tudtam, tudtam, hogy Isten meg akar áldani, hogy nem azért vezetett el idáig, hogy most mindent feladjak. Erőt kellett vennem magamon, akarnom kellett, kérnem kellet Uramat, hogy szabadítson meg a fájdalomtól, a csalódottságtól, a keserűségtől, az önvádaskodástól és meg kellett bocsátanom Istennek, hogy engedte, hogy mindez megtörténjem. És elvette! Begyógyította a sebet, nyoma se maradt, csak az emléke. Tanulságos, szomorú emlék, de nem fájt többé! Pár hónappal később hallottam, hogy egy ilyen esemény lehet egy próba „csupán”. Ma már nem keresem a miért?-re a választ. Megtanultam valósággal elfogadni, hogy minden Élet az Övé és minden Életet Magának teremt. Bármilyen ésszerű lett volna is a válasz a kétségbeesett kérdésre, a fájdalomtól semmi sem szabadíthatott volna meg, csak Ő, csak a Szabadító! Megtapasztaltam mindent legyőző Erejét. Közelebb érzem magam hozzá, mint valaha; közelebbről megismerhettem Hatalmát. Elvesztettem egy gyermeket, aki sosem volt az enyém, de Krisztus egyre mélyebb megismerése által úgy érzem gazdagabb lett a szívem. Anna 2008.12.31 Amikor megtudtam, hogy gyereket várunk éppen pár ezer kilométerrel odébb voltam küldetésben egy másik kontinensen. Bár rég elfogadtam, hogy apa leszek és akartam gyereket, mégis váratlanul ért a hír. Örültem neki, mégsem tudtam hírtelen felfogni, hogy apa leszek. Nemcsak a fizikai távolság miatt, hanem amiatt is, hogy a férfiaknak talán inkább akkor szokott leesni a tantusz, mikor a gyermeket látják és kezükbe foghatják. Igaz, nő feleségük hasa és képernyőn is találkozhatnak a kicsivel, mégis olyan elméletinek tűnik az egész, amíg meg nem érkezik. Tudtam, hogy bármi is lesz, most a következő lépés az, hogy átadjam a gyereket és anyát Istennek, hogy a várandóság alatt minden az Ő akarata szerint történjen. Nem Sámsoni erővel és Salamoni bölcsességgel felvértezett utódért könyörögtem, hanem azért, hogy feleségem és a gyerek is Isten kezében legyenek. Aztán jött a kétségbeesés, hisz akkor még elég bizonytalan volt a jövőm, hogyan tartsam el, miből éljünk. Egy kis idő után kiderült, hogy feleségem veszélyeztetett terhes. Még vissza sem érkeztem az utamról, mikor jött a hívás, hogy a magzatnak nem dobog a szíve, majd, egy nappal később kiderült, hogy mégis. Tudtam, hogy baj van, mégsem tudtam mit kezdeni az egésszel. Nem akartam pánikba esni, de baj esetén főleg az anyát féltettem. Továbbra is csak Istent tudtam kérni, hogy Ő legyen ura a helyzetnek, és semmi ne történjen ami, nincs az akaratában. Már hazaérkeztem, mikor feleségem állapota hirtelen súlyosabbra fordul és azonnal korházba rohantunk. Ott, se gyógyszer, se orvos, este volt, várni kellett. Két órát kellett rohangálnom a városba, mire végre találtam egy nyitott ügyeletes gyógyszertárat a város másik oldalán, mind hiába, másnap elment a gyerek. Ekkor követtem el a nagy hibát. A gyermek és anya átadása és a rohangálás után úgy éreztem befejeződött szolgálatom ebben az ügyben. Azt gondoltam mindent megtettem, amit a férj saját oldaláról megtehet. Nem számoltam azzal, hogy feleségem talán nehezebben teszi magát túl a tragédián. Krisztusban újjászületett ő is, gondoltam, Isten megvigasztalja hamarosan és minden megy majd tovább. Ez így is történt, csakhogy nem így kellett volna történnie. Egyszerű és kényelmes volt átadni az egészet Istennek, elszellemiesíteni, hogy Ő majd mindent elintéz. Nekem azonban eszembe sem jutott, hogy férfiként mi a feladatom, és hogy Isten rendje szerint azért vagyok a férje, hogy Istentől rajtam keresztül kapja a betakarást, és a vigasztalásnak egy részét is. Nehéz feladat egy anyát megvigasztalni, mikor elveszti gyermekét, nehéz és ijesztő. El is menekültem a feladat elől. Nem voltam a helyemen férfiként, férjként. Természetesen nem én gyógyítottam volna meg a Főorvos helyett, de „ápolóként” melléhelyezett szolgálói munkám elől elfutottam. Feleségemmel maradt a Főorvos, akinek van hatalma nélkülem is cselekedni és győzni, mégis ítélet volt számomra szembesülni, hogy szökevény lettem. A próba rávilágított arra, hogy elég távol voltam még attól, hogy felelős férfiként Isten rám bízzon egy gyermeket. Ha a jövőben Isten megáld bennünket egy gyerekkel, mást nem tehetek, mint azt, hogy még a gyermek megfoganása előtt, váljak apává, társsá, férfivé, hogy ne egy „építkezési telepre” érkezzen, hanem Krisztusban szilárdan álló otthonba. Zárszóként: Most már tudjuk, hogy az áldás, és így a felelősség is kettőnké. Richard 2009.01.04






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!